Vegyünk egy átlagos, hétköznapi előadót, aki új dalt szeretne csinálni. Hogy kielégítse a hallgatók igényeit, MEGVESZ egy szuper alapot valakitől mondjuk 20 ezer Forintért, elmegy egy profi stúdióba, ahol mondjuk kifizet újabb 10-15 ezer Forintot, majd mixelteti, maszterelteti valakivel a produkciót mondjuk 10-15 ezer Forintért, végül csináltat hozzá egy egyszerű videóklipet valakivel baráti áron 50-60 ezer Forintért. Vagyis kb 100 ezer Forintjába és rengeteg munkaidejébe kerül a végleges produkció, amiből mindenki pénzt csinál, kivéve az előadó, aki valójában maga „A” produkció. Kérdés: ki fizet akár 100 Forintot is egy dalért, ami 100 ezer Forintba került mindennel együtt? Mondanák: „Viccelsz haver, te pénzt kérsz a dalodért ?”.
A technika fejlődésével az átlag hallgatónak túl nagy igényei lettek, és szinte elvárja az átlag előadótól is, hogy olyan minőségű produkciót állitson elő, mint egy profi. Ha az előadó mindent maga próbál megcsinálni úgymond ingyen: alapzene, felvétel, keverés, maszter, videó, stb. akkor világos, hogy a végleges produkció nem éri el az irreális minőségi „ingerküszöböt”, és jönnek a sablonos kritikák „rosszul szól, nincs maszterelve, szar a hangfelvétel, jobb mikrofon kéne, gagyi a klip hozzá”, stb. A végeredmény ugyanaz: „Viccelsz haver, te pénzt kérsz a dalodért ?” – mondanák.